Az érem másik oldalán 1.

A legtöbb ember számára a vendéglátásról szóló kalandok,valami kellemetlen kulináris élményhez kapcsolódik így az esetek nagy százalékában az élmények kellemetlenek és nem szívesen emlékszünk rájuk.

E jelen blog lényeg az lenne, hogy a lehető legvidámabb történetekkel ajándékozzam meg az olvasót.

Az én első benyomásaim a vendéglátással kapcsolatban nem az étterembe járással kezdődött. Természetesen mint minden családban,mi is jártunk étterembe, ha nem is sűrűn, de családi ünnepeken biztos.

Az unokatestvérem, aki szakácsként kezdte a pályafutását, szeretette meg velem ezt a furcsa miliőt. Magam is az szerettem volna lenni,de meggyőzött, hogy tanuljak tovább, így pincér lett belőlem. Senki ne sértődjön meg az előző szójátékon, de a szakácsok is ezt mondják, csak fordítva. Persze hallottam felszolgálást tanító tanár szájából azt is: "azért van a szakács feje, hogy tartsa valami a sapkát".

"Éljen az örök és megbonthatatlan pincér-szakács barátság!"

Az első benyomás mindenki számára fontos, így történt velem is, hogy az első találkozásom, úgy tűnik megmételyezte az életemet és lehet a húsz bejegyzés, amit ennek a kis topiknak szántam kevés is lesz 20 év távlatát nézve.

Gondolom minden szakmabelinek más-más meghatározó élménye van, miért szerette meg e szakmát.Nekem a legmeglepőbb élményem, hogy mindenki nagy dumával rendelkezik vagy legalább van néha egy aranyköpése. Mást sem hallani az előkészületi munkálatoknál, ahogy cikáznak keresztbe-kasul a történetek és szinte beleszédül az ember, miközben bárgyú tátott szájas vigyor ül ki az arcunkra.

A hagyományok megörzése!

Mi sem lehetne fontosabb minden nemzet számára, minthogy megpróbálja megőrizni a hagyományait.

Nemrég a városban jártam és elhaladva egy hentesbolt előtt, megcsapta orromat a sült kolbász ínycsiklandó illata, gyermekkori emlékeim netovábbja. Mindig is nagyon szerettem ezt az illatot és kedves volt számomra az emberek látványa, hogy jó étvággyal csipegetnek a vásárlást követően.

Mostanában nem nagyon látni a hentesnél a frissensülteket és a hozzá kirakott savanyúságot. Manapság mindenki multiknál vásárol és inkább ott fogyasztanak pizzát, mint frissensültet a hentesnél.

Talán a XXI. század hagyomány őrzése mostanában a kifőzdékben található meg. Abált szalonnát és hurkát nem árulnak, de a hagyományos főzelékek ugyanúgy Hugaricumnak számítanak és nagyon finomak.

Nem tudni mennyire volt tudatos a kifőzdék létrejötte, valószínűleg számít az olcsó ételár, de jó hogy valami megmarad örökségül és még visszatérhet a főtt disznófej is a divatba.

[Posted with iBlogger from my iPhone]

Etyek,ityok

Magyarországon is vannak bőségesen fesztiválok, főleg olyan helyeken,amelyek borvidék környékén helyezkednek el. Nem akarok nagyságrendet felállítani, mivel fölösleges, de szerintem az Etyeki Pincefesztivál az elsők közé tehető látogatottságát tekintve. Régebben kicsit zsúfolt volt, mivel be lehetett hajtani kocsival és mindenki ott parkolt, ahol akart. Szerencsére rendbe tették a közlekedés részét, így sokkal kényelmesebben zajlanak az események. Nekem   nagyon tetszik a kupon rendszer, amit különböző pontokon lehet váltani és így nincs készpénz forgalom a borstandokon. Ímádnivaló a Langalló vagy más néven Töki-pompos, a bor mellé ideális harapnivaló. De akad más is, sült húsok-Laci konyháról, perec, nyalóka vagy vattacukor. A fesztiválon mindig szerepelnek híresebb magyar zenekarok vagy előadók. Kézműves programok várják az alkotni vágyókat és nincs hiány a családi vetélkedős programokból sem. Ha nem találkoztál régóta egy távoli baráttal vagy rokonnal, akkor itt biztosan összefuthatsz velük anélkül, hogy megbeszéltétek volna. Idén május 21-22-én tartják, remélhetőleg nem fog esni-nekem mindig sikerült olyankor mennem-igaz van pálinka stand is, hogy a borús idő okozta hangulatot javíthassuk egy picit.

A tavaszi,meleg idő ellenére javaslom mindenkinek,aki meglátogatja a rendezvényt,hogy vigyen magával kesztyűt,nehogy a részeg disznók letapossák a kezét,amikor négykézláb közlekedik. :-))

Oktoberfest

Vannak fesztiválok, amelyeket senkinek sem szabadna kihagynia az életben, de legalább egyszer ki kell próbálni még akkor is, ha nem az ízlésünknek való italt osztogatják. A München-i sörfesztivált még 1810-ben rendezték meg először. Természetesen voltak szünetek a 19. és a 20. században, amikor nem került megrendezésre. A fesztivál 31 hektárnyi területen foglal helyet és kb. 6 millióan látogatják éves szinten. 15 nagy és ugyanannyi kis sátorban lehet szürcsölni az aranysárga nedűt egy centi habbal a tetején. Egyfajta kiszerelés létezik, minden korsó egy liter űrtartalmú és nem csak komoly teljesítményt jelent bedönteni a löttyöt, de magát a korsót tartani is felér egy bicepsz edzéssel-javasolnám a kétkezes ivászatot vagy a váltott kezes szájhoz emelgetést, nehogy féloldalasra gyúrjuk magunkat. Az a Lövenbrau sátor, amelyben voltam közel tízezer férőhelyes volt, kívül-belül, nem volt kicsi, de nem néztem a többit, így nincs összehasonlítási alapom. Német népzene szól mindenhol, így családias marad a hangulat. Mint utóbb megtudtam ezzel is segítik a rendezvény biztonságosságát fenntartani, ez a zene nem tüzeli fel az ittas törzsközönséget. A korsókat ellopni nem ajánlott, mivel a sörsátor tulajdonosának értéktárgyát képviselik, így akár dutyiba is kerülhetünk lopásért. A szórakozást és a kellemes hangulatér a Magyar Vidámparkot is megszégyenítő vurstlit állítanak fel, amihez jó pörgést és forgást kívánnék mindenkinek, úgy két liter sör és negyven deka fehér kolbász után.

Egy napra menni botorság és kidobott pénz, viszont 20 km-es körzetig simán járnak az ottani vasutak, éjjel-nappal, így lehet szállást foglalni kicsit messzebb a helyszíntől is. Végérvényesen a Héven is lehet józanodni, csak pisilni nem.

Októberben már hűvös tud lenni,de a hangulat garantáltan vérpezsdítő és forró, olyan németesen persze. Aki kedvet kapott a nyár végi sörözéshez, nosza, most még talán időben van, hogy szállást találjon és némi költőpénzt is félrerakjon addig. Látnivaló nem csak a sörsátrak mellett van, hanem az egész város területén, ami nagyon szép és tiszta.

Tengerre Magyar!

Ki nem álmodott arról, hogy egyszer kipróbáljon egy tengerjáró hajót? Szerintem mindenki szeretne egyszer utazni egy olyan batár nagy "csónakkal", amely 2400 utast tud szállítani és ellátni egyben mindenféle földi jóval. Egy ilyen tengerjárónak nagy személyzet igénye is van, kb. 700-800 alkalmazott. 1997-ben volt szerencsém kipróbálni milyen a hajós élet. Akkoriban minden korombeli pincér barátom igyekezett kipróbálni, vajon megállják a helyüket az élet hullámokon himbálódzó oldalán. Nekem sem volt maradásom.

Franciaországban szálltam hajóra pontosan Saint Nazair-ben, amely a Breton (ejtsd:Brötány) partrészen helyezkedik el. Van egy nagy hajógyára a kikötők egyikében, ahol várt bennünket ez a közel 230m hosszú 9 emelet magas kb.80 ezer tonna súlyt nyomó "ladik". A neve:Raphsody of the Seas volt, a Royal Carribbean hajótársaság legújabb üdvöskéje akkoriban (Miami-ban van a központ), Norvég fennhatóság alatt, francia építéssel.

Beszállás után, éppen csak belaktuk a hajót, rögtön nekivágtunk az Atlanti óceánnak, mondván, valahogy át kell jutnunk a Nagy Almába (NewYork). Talán a legfurcsább dolog, amit nehéz volt megszoknom az az állandó  és örökös monoton zúgás volt, ami a gépházból szűrődött ki. Ettől az apró nüansztól eltekintve számomra nagyon élvezetes volt az egész hajónvaló tartózkodás. Aki csak a Magyar Tengeren volt még csak ,az nehezen tudja elképzelni, milyen is az, ha az ember nem lát partot mindegy merre néz. A hullámok a második dolog, főleg amikor vihar van az óceán közepén, illetve a nyílt vízen. Történt egyszer, hogy az egyik újonc aki a csapatunkból, egy portugál srác, annyira nem bírta a nagy hullámzást, hogy egy vizeskancsóba rakta ki a rókabőrt, mert nem ért ki a mosogatóig. De láttam olyan holland srácot is aki reggel a moslékos dézsát ölelgette nagy szeretettel, pedig már évek óta hajózott. Ami nagyon tetszett az a rengetegféle náció a hajón. Jöttek a világ minden tájáról dolgozni, és nagyon vidáman telt minden perc. A legszimpatikusabbak számomra az indiaiak voltak. Velük nevettem a legtöbbet, olyan sokat, hogy egyszer még két hét büntetést is kaptunk. Ilyenkor kevesebb vendéget kap az ember, ami kevesebb pénzt is jelent a hét elteltével. Azt senki sem vette figyelembe, hogy nem csak mi pincérek, de a vendégek is nevettek velünk. A probléma egy kicsivel távolabb lévő konzervatívabb asztaltársaság volt, akik nem értették a viccet, ezért a turnus végén panaszt tettek ránk. A munkaidő nagyon hosszú volt, mivel mindig két turnus étkezett. Reggel héttől-tízig reggeli, déltől-fél négyig ebéd és este héttől tizenegyig vacsora. Az előkészületek és rendrakások egy-egy órát vettek igénybe. Szóval aludni csak gyorsan lehetett, viszont keveset. A munkahét hétnapos volt mindig, viszont érdekes módon hozzá lehetett szokni. Az ételkínálat sokszínű volt. Minden nap más-más nemzetiségi vacsorával álltak elő. A reggeli és az ebéd amolyan amerikaias volt.

Rengeteg helyen megfordultunk: New York, Miami, Panama csatorna, Kolumbia, Mexico, San Francisco, Los Angeles, Vancouver és Alaszka. A sok, szép és érdekes hellyel, csak az volt a gond, hogy kevés időm volt rendesen körbenézni, ráadásul amikor itthon vannak a szeretteink nincs kivel megosztani a látottakat.

Bál az Operában

Nem is igazi felszolgáló az aki nem tapasztalja meg milyen rendezvényeken dolgozni. Azokból is inkább az a fajta marad meg élmény szintjén, amelyről az átlagember csak álmodozik, hogy vajon milyen is lehet. Vannak társasági események,amelyekről az egész ország értesül a bulvársajtó miatt. Persze az Opera Bál, kicsit más mint a többi, mivel ezt 1886 óta rendezik a Bécsi mintára. Egészen 1934-ig tartották, majd következett 62 év szünet, egészen 1996-ig. Nekem abban a szerencsében lehetett részem, hogy a '96-os első Opera Bálon ott lehettem, és dolgozhattam. Sohasem gondoltam volna, hogy februári leszerelésem után egy-két héttel már ilyen "mély vízben úszhatok". Bár 1991 óta pincérkedem és  előtte is volt már nagy rendezvény az életemben, erre a barátaim és szüleim irigyek voltak egy picit. Na nem a fizikai munkára, inkább azokra, akikkel találkozhattam és közelükben lehettem. Az elő és utómunkálatok hosszadalmasak és nagyon összetettek egy ekkora helyen. Rengeteg terem van, nagyon nagy a színpad mögötti tér, ahova sok mindent kell bepakolni, mivel magát a színpadot terítik meg a lelátókon ülő embereknek. Ott még nagyobb a nyüzsi mint az eldugott szalonokban az emeleti részeken. A színpaddal szemközt van egy VIP páholy, amely mögött elhelyezkedik egy terem, kimondottan a VIP vendégeknek. Nagy szerencsémre oda osztottak be dolgozni. Jól esett a főnökömtől kapott bizalom is. Talán senki sem sértődik meg rajta, ha most azt mondom nem emlékszem mit kellett felszolgálnom vagy milyen italokat töltögettem a vendégeknek, mivel számomra nem ez volt a fontos, hanem inkább az kiket is szolgálhattam ki. Az akkor meghívott díszvendégek egyike a vacsora előtt kápráztatta el a közönséget szoprán hangjával, a Barcelona-i származású Monserrat Caballé. A másik híresség az akkoriban még televíziós műsoron lévő Fekete Erdő Klinika ifjú szívtiprója volt Sacha Hehn.Heteró létemre is, be kell, hogy valljam, tényleg jóképű úriemberről volt szó ráadásul nagyon magas volt. Mindenki itta a szavát és a hölgyek áhítattal a szemükben néztek fel rá. De őszintén, kit érdekelt Sacha, amikor a világ (egy ici-pici túlzással) egyik leggyönyörűbb olasz színésznője Ornella Muti,is ott volt az asztalomnál. Gyönyörű volt és fenséges és elegáns. Sugárzott belőle a nőiesség és elbűvölt mindenkit maga körül.

Nagyon sok rendezvényen dolgoztam még utána és jöttek más hírességek az életemben, de azt kell mondjam, mindig ez jut eszembe elsőnek és erre emlékszem vissza a legszívesebben. 

http://www.operabal.com/hun/operabal_tortenete.php

Nyalni csak úgy lehet.....

Egy idősebb pincér barátom,akinek szintén sikerült mindig megnevettetni a körülötte álló hallgatóságot, csak úgy mint ezzel a "funy"történettel. Kollégám és kicsit atyai mentorom jó előadóművész volt világ életében, párosulva az Ő kinézetével. Azt mondják, ha egy férfi szebb az ördögnél, már el fog kelni. Így volt vele is, mert rég házas ember volt. Nem túl magas, inkább alacsonyacska harcsa bajusszal. Amikor csücsörített cikk-cakk-ban állt a bajusza és már ezen jót lehetett kacagni.

Valahol az Erzsébet Körúton dolgozott egy kis teraszos sörözőben. Nyár volt rekkenő hőség, már a kora délutánon árnyékért könyörgött mindenki. Délelőttös műszakban dolgozott és már várta, hogy megérkezzen a délutános kolléga. Úgy gondolta, mivel nem volt vendég a placcon, átugrik egy fagyiért a szomszédba, amely egy perc sétára volt. Bevásárolt egy nagy adag tölcséres fagyit, szinte megkóstolva a teljes kínálatot, majd mint aki jól végezte dolgát visszasétált a sörözőbe. Békésen nyaldosva a hűsítő desszertet. Nem telt el pár perc, még nem ért a fagyi végére, megjelentek az első délutáni vendégek. Meglátták pincérünket fagyit enni, és mint Pavlov kutyájának, beindult mindenkinek a nyálelválasztása egy kis fagyira vágyva. Jó pincérhez méltóan elmondta a választékot, azzal a kis bökkenővel, hogy ezt a szomszédban lehet kapni, és felvette a fagyi rendeléseket.

Időközben megérkezett a várva-várt délutános kolléga, aki átvette a délelőttöstől a kasszát és az asztalokat. Barátunk, mint aki jól végezte dolgát elment átöltözni, olyan gyorsan ahogy csak tudott, tudván mit hagyott maga mögött. Mire felszállt a villamosra már látta a délutános kollégáját a teraszon, értetlenül bámulva a vendégeket és hallgatva reklamációjukat. Valamilyen megérzéstől vezérelve az felpillantott és meglátta a villamosról integető fagyi-evő barátunkat.

Nincs is jobb a nyári melegben,mint egy hűsítő fagylalt.